Öt személy – Az Ószövetség

1. rész: Öt személy – Az Ószövetség

Örülünk, hogy itt vagy! Tekintsük át együtt a Biblián átívelő nagy történetet mindössze három részben.

Az Ószövetséggel kezdjük, ahol öt személlyel ismerkedünk majd meg. Ezután az evangéliumok következnek, itt öt eseményt fogunk megvizsgálni. Majd áttérünk az újszövetségi levelekre, amelyekből öt csodás ajándékot veszünk sorra.

Sok mindenről kell szót ejtenünk, ezért gyorsan haladunk majd. Remélem, ez a rövid ismerkedés a Bibliával segít majd jobban megértened, kicsoda Isten, ki vagy te, ki Jézus, és mit kínál neked.

A Biblia világában tett utazásunk hasonló élmény lesz, mintha ellátogatnánk egy régi kastélyba, ahol a múltban nagy dolgok történtek. Lesz, amit furcsának találunk majd, de ez talán nem meglepő, hiszen más korban teszünk látogatást.

Gyere, lépj be a Biblia világába, és nézz körül! Fedezd fel ezt a világot: lenyűgöző Istenét, gyakran értetlen és zűrös népét, és hatalmas ígéretét, amely szerint áldása minden emberre kiterjed.

Ha most azt gondolod magadban: „Nem tudom, hogy hiszek-e a Bibliában”, akkor is örülök, hogy vállalkozol erre az útra. Kérlek, hallgasd meg, mit mond Isten, vedd jól szemügyre, amit tesz, s akkor talán majd te is arra jutsz, hogy a Biblia távolról sem valami ősi ereklye, hanem egy olyan könyv, amelyen keresztül Isten itt és most szól hozzád.

Képzeld azt, hogy színházban ülsz, egy új darab bemutatóján. Egyszer csak kisétál a színpadra a darab szerzője, és bemutatkozik a közönségnek. Mesél magáról, elmondja, miért írta a darabot, és miről szól. Eszébe sem jut megmagyarázni saját létét; egyszerűen kiáll a színpadra, és beszélni kezd magáról és a művéről.

Isten a teremtő

A Biblia úgy kezdődik, hogy Isten kisétál a színpadra, és bemutatkozik.

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet… (1Mózes 1,1)

Mindenekelőtt tehát azt tudatja velünk Isten, hogy ő a teremtő. Nos, a teremtő mindig tulajdonos is. Amit alkotunk, az a miénk, tehát mivel Isten a mindenség teremtője, minden az övé. Ez a világ az ő tulajdona. És te is az övé vagy!

Isten ugyanis így szólt:

Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá… Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. (1Mózes 1,26–27)

Téged is Isten teremtett, önmagához hasonlóvá és magának teremtett. Úgy ismerheted meg önmagad, ha őt megismered.

Ezzel el is érkeztünk az öt ószövetségi személy egyikéhez, akivel találkozni szeretnénk.

• Ádám
• Ábrahám (2000)
• Mózes (1500)
• Dávid (1000)
• Nehémiás (500)

1. Ádám

Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény. (1Mózes 2,7)

Isten formált egy testet a föld porából, majd saját leheletét lehelte ebbe a testbe. Az „élet csókját” nyomta pecsétként Ádámra, és ezután a testbe élet költözött, élőlénnyé lett.

Gondolj bele, mit jelenthetett ez Ádám számára! Az első pillanatban, amikor öntudatra ébredt, szemtől szemben találta magát Istennel. Tudta, hogy Isten hozta létre, ő adott életet neki. Ádám Istenhez tartozott.

Isten négy csodálatos ajándékot adott Ádámnak

Az otthon ajándéka

Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. (1Mózes 2,8)

„Ezt a helyet készítettem számodra – mondta Isten. – Szeretném, ha itt ismernéd meg és élveznéd az áldásaimat.” Ádám otthonra talált az édenkertben.

Az otthon az a hely, ahová Isten helyez bennünket. Egyetlen otthon sem tökéletes, de azon a helyen teljesedhetünk ki, amelyet Isten készített számunkra.

A munka ajándéka

Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. (1Mózes 2,15)

A munka Isten ajándéka, és Isten részt vett Ádám munkájában. Ő vitte Ádám elé az állatokat, hogy nevet adjon nekik (2,19).

Isten olyan munkát ad az embernek, amely az ő munkáját tükrözi. Rendet teremt a káoszban, szépséget hoz létre, védelmet nyújt és gondoskodik. Isten munkáját tükrözzük vissza, amikor ezekhez hasonló tevékenységet végzünk.

A házasság ajándéka

Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. (1Mózes 2,22)

Isten megteremtette Évát, majd Ádámhoz kísérte. Az első házasságkötést maga a mindenható Isten vezeti. Megfogja Éva kezét, Ádám kezébe helyezi, és így szól: „Szeressétek és segítsétek egymást. Közös életetekké forrjon össze az élet, amelyet tőlem kaptatok.”

Ez volt az első házasság, de bőven akadtak benne gondok is. Azonban bármilyen nehézségekkel kellett életük során szembenézniük, Ádám és Éva sosem kételkedhetett abban, hogy Isten kötötte össze az életüket. Ha házasok vagyunk, abban a tudatban, hogy Isten kötötte össze az életünket, könnyebben átvészelhetjük a viharokat.

Az Istennel való kapcsolat ajándéka

Meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor sétált a kertben… (1Mózes 3,8)

Isten látható formában jelent meg az édenkertben, hogy Ádám és Éva megismerhesse. Teofániának nevezzük azt a jelenséget, amikor Isten testet öltve megjelenik. Ilyenkor azt fejezi ki Isten, mennyire vágyik arra, hogy megismerjük.

A bibliai történet központi eseménye, amikor Jézus Krisztus személyében Isten emberré lett. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az Ószövetségben Isten több alkalommal is látható formában jelenik meg. Mintha Isten Fia alig várta volna, hogy végre eljöhessen közénk.

Isten tehát négy csodás ajándékot adott Ádámnak, de…

Ádám és Éva vétkezett Isten ellen.

Ezzel pedig el is érkeztünk az ember legnagyobb problémájához, amelyet két részre bonthatunk.

Megismertük a rosszat

Isten egyetlen parancsot adott Ádámnak és Évának:

De a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. (1Mózes 2,17)

A parancs csodálatosan kifejezte Isten szeretetét. A jót már megismerhette Ádám és Éva, Isten azonban lelkükre kötötte: „Értsétek meg, hogy a sok jó mellett, amiben örömötöket lelhetitek, létezik egy borzalmas valóság, amitől meg akarlak védeni titeket. Úgy hívják: rossz. Nem akarom, hogy valaha is megtapasztaljátok, ezért hozzá se érjetek!”

Ádám és Éva azonban meg akarta szerezni ezt a tudást, ezért azt tették, amit Isten megtiltott nekik. Nem engedelmeskedtek az isteni parancsnak, és ezzel a döntésükkel megismerték a rosszat. Azóta is együtt kell élnünk vele.

Kiűzettünk a paradicsomból

Kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította kelet felől az Éden kertjéhez a kerubokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék azt az utat, amely az élet fájához vezet. (1Mózes 3,23–24)

A kerubok angyalok, akik Isten szentségét jelképezik. A villogó lángpallos minden irányba forgott: föl, le, jobbra, balra. Minden szegletbe elért, lehetetlen lett volna kikerülni. A pallos Isten ítéletét jelképezi.

Ádám és Éva bizonyára rémisztőnek találta a látványt. Elzárták előlük a helyet, ahol megismerték Isten áldásait, és soha többé nem térhettek vissza.

A Biblia diagnózisa az ember problémájára: megismertük a rosszat, és kiűzettünk Isten jelenlétéből, de…

Isten egy átok és egy ígéret révén mégis reményt adott.

Megátkozta a kígyót, amely megkísértette Évát:

Átkozott légy… (1Mózes 3,14)

Az átok olyan isteni kijelentés, amely pusztulásra ítél valakit vagy valamit. Amikor Isten kimondta ezt az átkot, azt fejezte ki: „A rossz nem maradhat fenn. El fog pusztulni.” Ez igazán jó hír!

Isten ezután Ádámhoz fordult, és így szólt: „Átkozott…” (3,17) Ádámnak valószínűleg elállt a lélegzete. Isten az imént átkozta meg a kígyót, és úgy tűnik, most őrá is átkot fog mondani.

Isten azonban nem mondta Ádámnak: „Átkozott légy!”, hanem így szólt: „Legyen a föld átkozott miattad.” (3,17) Vajon mi rosszat tett a föld?

Ami itt elhangzott, az egyik legfontosabb tanulsággal szolgál számunkra a Biblia Istenéről. Isten minden esetben leszámol a bűnnel. Itt azonban lehetőséget teremtett az első férfinak és nőnek, hogy megbékéljenek vele, ezért más irányba terelte az ítéletet.

Az Ádám bűne miatti átoknak kell, hogy legyen célpontja. A bibliai történet középpontjában az áll, hogy Isten elküldte Fiát, és őrá irányította át ezt az átkot. Ő vette magára, hogy ne ránk szálljon.

Isten ekkor ígéretet tett a szabadító eljövetelére:

Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. (1Mózes 3,15)

A bibliai történet a továbbiakban erről a Szabadítóról szól. Kicsoda ő? Mikor jön el? Mit tesz? Miként osztozhatunk az áldásban, amelyet ő hoz majd el?

Idővonal

• Ádám
• Ábrahám (2000)
• Mózes (1500)
• Dávid (1000)
• Nehémiás (500)

Miután Ádám és Éva kiűzetett az édenkertből, az emberiség családja növekedni kezdett. S ahogy egyre nagyobb lett ez a család, úgy öltött egyre nagyobb méretet a gonoszság és az erőszak.

Isten úgy fékezte meg az emberi gonoszságot, hogy özönvizet küldött a földre, és összekeverte az emberi nyelvet. Ezután belépett az emberiség történelmébe, és kijelentette magát egy Ábrahám nevű férfinak.

2. Ábrahám

Miért érdekes Ábrahám személye?

Isten megígért valamit Ábrahámnak.

Isten csodálatos ígéretet tett Ábrahámnak:

Megáldalak… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. (1Mózes 12,2–3)

Figyeljük meg: az Ábrahámnak tett ígéret ránk is vonatkozik. Ábrahám révén a föld minden családja részesül az áldásban.

Ábrahám személye nem azért kap kiemelt szerepet az Ószövetségben, mert a világ többi lakója nem fontos. Nagyon is fontos az egész világ, ezért tervezte el Isten, hogy Ábrahámon keresztül a föld minden családját megáldja.

A Bibliából tudjuk, hogy Ábrahám a fiatalabb éveiben még „más isteneket tisztelt” (Józsué 24,2). Ábrahám nem ismerte, nem kereste Istent, és nem is engedelmeskedett neki. Isten azonban megjelent előtte, és megszólította: „Megáldalak… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Mózes 12,2–3)

Isten kezdeményezett. Mintha azt gondolta volna: „Ha arra várok, hogy ezek az emberek keressenek és megtaláljanak, az sosem fog megtörténni. Inkább én magam keresem, én találom meg és áldom meg őket.”

Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek. Isten már jóval azelőtt megkereste Ábrahámot, hogy Ábrahám egyáltalán keresni kezdte volna őt. Téged is megkeres, még mielőtt te keresnéd őt.

Ábrahám hitt Isten ígéretében

Hitt az Úrnak, és ő ezt számította be neki igazságul. (1Mózes 15,6)

Miben hitt Ábrahám? Lapozzunk előre a Bibliában, hogy megtaláljuk Jézus válaszát: „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is.” (János 8,56)

Ábrahám Jézus születése előtt kétezer évvel élt, de megértette, hogy Isten kiválaszt majd valakit a leszármazottai közül, akin keresztül teljesíti ígéretét, és megáldja a világot. Ez a leszármazott pedig nem más, mint Jézus, aki Ábrahám utódjaként látott napvilágot.

Ábrahámot is úgy váltotta meg Isten, ahogyan minket: az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által. Ábrahám nem ismerte Jézus nevét, és nem tudta, mi történt a kereszten, de hittel telve várta, amit Jézus majd megtesz érte – éppen úgy, ahogyan mi hittel telve tekintünk vissza arra, amit Jézus tett értünk.

Az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által békülhetünk ki Istennel. Ez mindig is így volt, még az előtt is, hogy Jézus eljött volna a világba.

Felfoghatatlanul nagy árat kell fizetni azért, hogy Isten ígérete beteljesülhessen

Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! (1Mózes 22,1–2)

Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra… Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot:…Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam.” (1Mózes 22,6–8)

Izsák ekkor már fiatalember volt, tehát nyugodtan elfelejthetjük azokat a műalkotásokat, amelyek az oltáron tehetetlenül fekvő gyermekként ábrázolják. Ő maga cipelte a vállán a tűzifát (22,6). Ereje teljében lévő ifjú volt, és ha akarta volna, könnyedén legyőzheti az idős Ábrahámot.

Mégsem tette. Kész volt lemondani az életéről. Egy apát látunk, aki kész feláldozni a fiát, és egy fiút, aki kész feláldozni magát. Teljes egyetértésben cselekszenek, hogy a világ elnyerhesse az áldást.

A kritikus pillanatban azonban Isten hangja hallatszik a mennyből: „Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt!” (22,12) Isten ezután gondoskodik az áldozatról:

Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. (1Mózes 22,13)

A kos helyettesítette Izsákot. Izsák megmenekült, mert a kos foglalta el a helyét az oltáron.

A kos élete természetesen jóval kevésbé értékes, mint Izsáké. Isten tehát ideiglenesen beérte az alacsonyabb rendű áldozattal, tudva, hogy egyszer majd nagyobb áldozatra lesz szükség.

Ábrahám bizonyára eltűnődött: „Vajon mibe fog kerülni, hogy a világ elnyerhesse Isten áldását? Mi lehetne nagyobb áldozat, mint a fiam feláldozása?”

Kétféle reakció tűnik természetesnek, miután valaki megismeri ezt a történetet. Remélem, először te is elborzadtál, ugyanis pontosan ez volt a cél. Miféle felfoghatatlanul magas árról van itt szó?

Ezt követően pedig, remélem, te is elámulsz azon a képen, amit a történet eléd tár: egy apa, aki kész feláldozni fiát, és egy fiú, aki kész feláldozni az életét. Ekkora ára volt annak, hogy Isten áldása minden ember számára elérhetővé váljék.

Idővonal

• Ádám
• Ábrahám (2000)
• Mózes (1500)
• Dávid (1000)
• Nehémiás (500)

Ábrahám gyermeke Izsák, Izsák gyermeke Jákob, Jákobnak pedig tizenkét fia született. Jákob Egyiptomba költözött az éhínség elől családjával.

A család négyszáz éven át élt Egyiptomban. Ezalatt gyarapodott a számuk, és ahogy egyre többen lettek, nőtt az elnyomás is. Így jutottunk el a harmadik ószövetségi személyhez, akivel megismerkedünk: Mózeshez.

3. Mózes

Mózesről mindenekelőtt azt kell tudnod, hogy

Isten Mózesen keresztül szabadította ki népét.

Így szólt Isten:

Ismerem fájdalmukat. El is megyek, hogy kimentsem őket… és elvigyem őket arról a földről egy… tejjel és mézzel folyó földre. (2Mózes 3,7–8)

Isten megparancsolta Mózesnek, hogy vezesse ki népét Egyiptomból (3,10). Mózes szembesítette a fáraót Isten parancsával: „Bocsásd el népemet!” (5,1) A fáraó azonban nem engedelmeskedett, és csak egy egész sornyi csapást követően teljesítette Isten követelését.

A Vörös-tenger partjához érve Isten népe úgy érezte, csapdába került.

Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel visszafelé hajtotta a tengert, és szárazzá tette a tengerfeneket, úgyhogy a víz kettévált. Izráel fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, a víz pedig falként állt mellettük jobbról és balról. (2Mózes 14,21–22)

Isten Mózesre bízta a Tízparancsolatot:

Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül! (2Mózes 20,13)

A Tízparancsolattal kapcsolatban két fontos megjegyzést kell tennünk:

Isten parancsolatai a jellemét tükrözik

A Tízparancsolat közvetlenül rávilágít, milyen Isten. Mintha azt mondaná: „Az én népem vagytok, ezért olyan életre hívlak benneteket, amely tükrözi a személyemet.”

Miért nem szabad házasságtörést elkövetnünk? Mert Isten hűséges. Miért nem szabad lopnunk? Mert Isten megbízható. Miért nem szabad hazudnunk? Mert Isten szavai igazak.

Mintha ezzel a tíz parancsolatával Isten azt akarná a tudtunkra adni: „Az én népem vagytok, és olyan életre hívlak benneteket, amely tükrözi, ki vagyok én. Így néz ki egy istenfélő ember élete.”

Isten a Szentlelke erejével lehetővé teszi, amit parancsol

Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek… (Ezékiel 36,27)

Néhány évvel ezelőtt rábukkantam egy történetre, amelynek főszereplője egy tolvaj volt, és büntetését töltötte a börtönben. A férfi életvitelszerűen lopott, míg a törvény keze le nem sújtott rá. A börtönévek során megismerte Jézus Krisztus örömhírét, és csodálatos változáson ment keresztül.

Amikor eljött szabadulásának ideje, tudta, hogy nagy küzdelem vár rá. Mivel barátai többsége bűnözőként élt, érezte, hogy nem lesz könnyű elhagynia régi szokásait.

Szabadulását követően mindenekelőtt szeretett volna templomba menni, ezért az első vasárnapon besétált egy templomba és leült a hátsó sorba.

Észrevette, hogy a templom fő részén a Tízparancsolatot vésték a falba. Azonnal megkereste a parancsot, amelyről úgy érezte, őt ítéli meg: „Ne lopj!” „Na, már csak ez hiányzott! – gondolta magában. – Tudom, hogy elbuktam, és tisztában vagyok vele, milyen nehéz küzdelem vár rám.”

Újra meg újra elolvasta a feliratot, és egyre inkább úgy érezte, új értelmet nyernek a szavak. Eddig mindig kemény, ítélkező hangon szólt hozzá a parancs: „Ne lopj!” Most azonban mintha egy csodálatos ígéretet suttogott volna a fülébe Isten: „Nem lopsz.” Hiszen új emberré lettél, és a Szentlélek erőt ad majd, hogy legyőzd a lopás rossz szokását.

Nem lopsz, mégpedig azért nem, mert Isten azt mondja: „Az én lelkemet adom beléd, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint élj…” (Ezékiel 36,27)

Jézus Krisztusban, az ő Szentlelke erejével lehetséges új életet kezdenünk.

Isten ismertette Mózessel az áldozati rendszert

Miközben Mózes a hegy tetején hallgatta a Tízparancsolatot, a hegy lábánál Isten népe épp megszegte ezeket a parancsokat.

Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Menj, eredj le, mert megromlott a néped, amelyet fölhoztál Egyiptomból. (2Mózes 32,7)

Ezután így szólt Isten:

Angyalt küldök előtted… Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled… (2Mózes 33,2–3)

Micsoda ajánlat! „Élvezd az életet és bőséget a tejjel és mézzel folyó földön, sőt még egy angyalt is küldök, aki majd odavezet. Épp csak egy gond van: nem kísérlek el.” (2Mózes 33,3)

Nagyon különleges pillanathoz érkeztünk a bibliai történetben: „Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett…” (2Mózes 33,4) Isten népe tudta, hogy ha Isten nem megy velük, hiányáért semmiféle bőség nem kárpótolhatja őket.

Hogyan lehet mégis jelen Isten a népe között, miután megszegték a parancsait?

Nos, ezután Isten részletes útmutatóval látta el Mózest egy hordozható oltár készítését illetően: ezt hívták szent sátornak. A sátorszerű építmény közepén helyezkedett el a „szentek szentje”. Itt kapott helyet a „szövetség ládája”, egy faláda, amelynek fedele az „irgalom széke”.

Isten ezt a helyet jelölte ki arra, hogy találkozzon népével.

A fedelet tedd rá a láda tetejére… Ott jelenek meg neked… (2Mózes 25,21–22)

A főpap bement a szentek szentjébe, és miután az áldozati állat vérével meghintette a láda fedelét, leszállt Isten jelenlétének felhője, és betöltötte a szent sátrat.

Így mutatta meg Isten, milyen lesz, amikor majd visszatér népe közé. A bűnünk miatt nem mehetünk Isten közelébe, jelenlétébe, de az áldozatnak köszönhetően ez újra lehetővé válik.

Idővonal

• Ádám
• Ábrahám (2000)
• Mózes (1500)
• Dávid (1000)
• Nehémiás (500)

Mózes halála után utódja, Józsué vezetésével vitte be Isten az ígéret földjére népét. Ezt hosszú, négyszáz éven át tartó kaotikus időszak követte.

Isten népe újra meg újra megszegte Isten parancsolatait. Amikor elfordultak Istentől, ő megengedte ellenségeiknek, hogy leigázzák őket. Amikor újra Istenhez fordultak, és segítségért kiáltottak, új vezetőket küldött: a bírákat, akik felszabadították őket. Amikor azonban a bírák meghaltak, a nép ismét elfordult Istentől.

A nép észrevette, hogy más nemzetek vezetése stabilabb, ezért királyt akartak maguknak. Az első királyuk, Saul hatalmas csalódást okozott. Őt Dávid király követte a trónon.

4. Dávid

Dávid mintegy ezer évvel Jézus születése előtt lett király, és negyven éven át uralkodott (2Sámuel 5,4). Páratlanul áldásos időszak volt ez a nép életében: erős honvédelem, virágzó gazdaság, stabil vezetés jellemezte. Sosem volt még ilyen jó dolga Isten népének.

Dávid fia Salamon volt; kettejük életének két figyelemre méltó momentumát vizsgáljuk meg.

Isten ígéretet tett Dávidnak

Amikor a nép a sivatagban vándorolt, Isten leszállt a szövetség ládájára, és jelenléte szemmel láthatóvá vált. Saul király uralkodása alatt azonban a ládát egy raktárban tárolták, és teljesen megfeledkeztek róla.

Dávid úgy gondolta, hogy a ládának – mivel Isten jelenlétének szimbóluma – a nemzet központjában a helye, ezért Jeruzsálembe vitette. „Az Úr ládáját bevitték, és odatették a helyére, annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont fel.” (2Sámuel 6,17)

Dávid templomot is akart építeni a láda számára, de Istennek más terve volt. Dávid valamilyen lenyűgöző tettet akart véghez vinni Istenért, Isten azonban eközben egészen más látványosságra készült Dávidért és értünk.

Fölemelem majd utódodat… és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít házat nevem tiszteletére, én pedig megerősítem királyi trónját örökre. Atyja leszek, és ő az én fiam lesz. (2Sámuel 7,12–14)

Dávidot lenyűgözték ezek a súlyos, dicsőséges ígéretek. Azt még csak-csak felfogta, hogy a fia épít majd templomot, de hogyan uralkodhatna örökké egyetlen király is? És hogyan lehetne Dávid fia Isten fia?

Ugye, emlékszel, hogy a bibliai történet arról szól, miként áldja meg Isten az emberiséget? Isten korábban ígéretet tett, hogy ez az áldás Ábrahám leszármazottján keresztül érkezik majd el. Most, ezer évvel később Isten azt is kinyilatkoztatta, hogy Dávid utódja, egy király lesz az áldás közvetítője.

Az Újszövetséget fellapozva az első versben ezt olvashatjuk:

Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve. (Máté 1,1)

Isten Ábrahámnak és Dávidnak tett ígérete Jézusban teljesedik be. Ő az, akiben a világ minden nemzetsége áldást nyer. Ő a király, aki örökké uralkodik. Bár Dávid leszármazottja, Isten az atyja, ő pedig Isten Fia.

Isten jelenléte leszállt a templomra

Amikor Dávid meghalt, a fia, Salamon elhatározta, hogy megvalósítja apja tervét, és megépíti a templomot Jeruzsálemben.

Hatalmas építkezés vette kezdetét, Salamon pedig kitüntetett figyelmet szentelt a szentek szentjének, annak a helyiségnek a templom belsejében, ahová leszállhat majd Isten jelenléte.

Az építkezés befejeztével a nép összegyűlt a templomszentelésre. A papok bevitték a szövetség ládáját a templomba, hogy elhelyezzék a szentek szentjében (1Királyok 8,6). Miután kimentek a szentek szentjéből, Isten jelenlétének dicsőséges felhője töltötte be a templomot (8,10–11). Újra láthatóvá vált tehát Isten jelenléte a nép között.

Idővonal

• Ádám
• Ábrahám (2000)
• Mózes (1500)
• Dávid (1000)
• Nehémiás (500)

 Dávid és Salamon uralkodását követően a nép ismételten más istenekhez fordult, s ezt a szokását körülbelül négyszáz éven át gyakorolta.

Salamon uralkodását követően az ország kettészakadt. Az északi törzsek kikiáltották függetlenségüket a dávidi származási vonal alól. Északon tizenkilenc különböző király uralkodott, de Isten szemében gonosz dolgokat cselekedtek. Ezután az északi királyság összeomlott, népe pedig szétszéledt.

Délen két törzs maradt a Dávid utáni királyok uralma alatt. Ezek a királyok többnyire más isteneket imádtak, és a népet is ebbe az irányba vezették. Isten olyan sértőnek találta a bálványimádást, hogy ellenségei kezére adta népét.

Miután Babilon uralkodója ostrom alá vette Jeruzsálemet, a város romhalmazzá lett. Lerombolták a templomot, a túlélőket pedig fogolyként hurcolták el Babilóniába.

Isten azonban mindig megtartja ígéreteit, ezért népe számára még a legsötétebb pillanatokban sem veszett el teljesen a remény. Hetven év elteltével visszatérhettek a száműzetésből, hogy újraépítsék Jeruzsálem városát.

Vezetőik voltak ebben az időszakban: Zerubbábel, az építész, Ezsdrás, a vallási tanító és Nehémiás, a kitűnő stratéga.

5. Nehémiás

Hetven évvel azután, hogy Isten népe fogságba került, Babilont maga alá gyűrte a médek és perzsák egyre növekvő birodalma. Círus, az új király rendeletbe foglalta, hogy a száműzetésben élő zsidó foglyok szabadon visszatérhetnek Jeruzsálembe, ha szeretnének. Közülük mintegy ötezren lelkesedtek az elképzelésért, hogy újraépítsék Isten városát.

Első vezetőjük, Zerubbábel közösséget kovácsolt Jeruzsálem új lakóiból, akik új otthont építettek maguknak és a templomot is újra felépítették. Akadt azonban egy kis gond.

A templom középpontjában helyezkedett el a szentek szentje, abban pedig a szövetség ládája, ahol Isten találkozik népével. Csakhogy a szövetség ládájának nyoma veszett, amikor a várost lerombolták. Azóta sem találják, pedig még Indiana Jones is kereste!

A szövetség ládája nélkül még a templomban sem szállhatott le Isten jelenléte népe közé. A láda nélkül a szentek szentje sem több üres szobánál. Hiába gyűlt össze a nép a templomban, Isten jelenléte sohasem szállt le közéjük. Később, Jézus idejében pedig ahelyett, hogy az Istennel való találkozás helye lett volna, a templom rablók barlangjává vált (Máté 21,13).

Zerubbábelt egy vallási tanító, Ezsdrás követte, aki „írástudó volt, jártas Mózes törvényében, amelyet Izráel Istene, az Úr adott… vele volt Istenének, az Úrnak az ereje” (Ezsdrás 7,6).

Valamivel később Isten újabb vezetőt támasztott, a kiváló szervezői tehetséggel megáldott Nehémiást. Miután Nehémiás Jeruzsálembe látogatva felfigyelt arra, hogy a várost nem védi semmi, Isten a szívére helyezte a városfal újjáépítését.

Amikor a fal elkészült, a nép összegyűlt a főtéren, és felszólították Ezsdrást, hogy hozza elő a könyvet, amely Isten törvényét tartalmazza.

Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt a Vízi-kapu előtti téren, és azt mondták Ezsdrásnak, az írástudónak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek. (Nehémiás 8,1)

Mintegy ötvenezer fős tömeg gyűlt össze, és azt mondták Ezsdrásnak, hozza elő Mózes törvénykönyvét. Vajon hogyan képes ötvenezer ember tolmácsolni egy kérést? Úgy, hogy kántálni kezd. Annyira éhezték Isten szavát, hogy együtt kiáltották: „A könyvet akarjuk! Hozd elő a könyvet!”

Ezsdrás pap felnyitotta Isten igéjét, s a léviták is segítségére voltak:

Szakaszokra osztva olvasták a könyvet, Isten törvényét, és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat. (Nehémiás 8,8)

Isten igéjét olvasták, magyarázták, alkalmazták tehát – ez volt Ezsdrás stratégiája arra, hogy bátorítsa Isten népét.

Ennek a különleges napnak a története megmutatja, mi történik, ha elővesszük a Bibliát (ahogy most is éppen ezt tesszük).

Amikor kinyitjuk a Bibliát, Isten népe bánkódni kezd

Amikor felolvasták és elmagyarázták a törvénykönyvet, a nép első reakciója a sírás volt.

Az egész nép sírva hallgatta végig a törvény szavait. (Nehémiás 8,9)

Amikor Isten igéje bevilágít az életünkbe, akkor vesszük csak észre, milyen távol kerültünk Istentől; akkor ébredünk rá szükségletünkre. Ne lepődj meg, ha a Bibliát olvasva az az első reakciód, hogy méltatlannak érzed magad. Isten szava hoz el erre a pontra, de soha nem hagy meg ebben az állapotban.

Amikor kinyitjuk a Bibliát, Isten népe örvendezni kezd

Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való örvendezés a ti menedéketek! (Nehémiás 8,10)

A Bibliát felnyitni nagy öröm, hiszen elejétől a végéig csupa jó hír található benne. Isten népe sem úgy tért haza, hogy bűneik és bukásaik töltötték be a gondolataikat. A Bibliát fellapozva felfedezhették Isten kegyelmét és irgalmát, és ez erőt adott nekik.

Egy másik bibliafordítás szerint Nehémiás így fogalmaz: „az Úr öröme” (8,9). Isten tökéletesen boldog önmagában. Ez számunkra is jó hír, hiszen nem sok örömöt lelnénk egy boldogtalan istenben.

Ha azt hiszed, Isten folyton a homlokát ráncolja, amikor ránk néz, nem fogsz késztetést érezni arra, hogy keresd őt. Ha viszont tudod, hogy Isten tökéletesen boldog önmagában, vonzódni fogsz hozzá. S ahogy egyre jobban megismered, egyre inkább betölt majd téged is az ő öröme.

Amikor kinyitjuk a Bibliát, Isten népét remény tölti el

Nehémiás idejében a templomban gyűlt össze Isten népe. Dicsőítő énekeket énekeltek, imádkoztak, ajándékokat és áldozatokat mutattak be. Isten jelenléte azonban sohasem szállt le közéjük.

Akik szerették Istent, vágytak a jelenlétére, ezért Isten prófétákat küldött, akik közvetítették ígéretét: egyszer majd elérkezik a nap, amikor Isten eljön a templomába.

Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok. (Malakiás 3,1)

Ez a prófécia akkor teljesedett be, amikor Jézus Krisztus megszületett.

Jézus úgy beszélt saját testéről, mint egy templomról (János 2,19–20). Azt mondta, ezt a templomot (a testét) lerombolják, de három nap alatt újra felépül. Azzal, hogy templomként utalt a testére, azt fejezte ki, hogy ő az a „hely”, ahol találkozhatunk Istennel.

Az Ószövetségben a templom volt az a hely, ahol találkozni lehetett Istennel. Az Újszövetségben azonban ez a hely egy személy, Jézus Krisztus személye. Az Ószövetség elmagyarázza, miért van szükségünk rá, az Újszövetség pedig elmondja, mi történt, amikor eljött.